1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

 

Willow

 

Fordította: Sweety

 

– Ugyan már, Low, szükséged van egy kis kimozdulásra! Mikor feküdtél le utoljára valakivel? – kérdezte a munkatársam a kasszája mögül a kis szupermarketben, ahol együtt dolgoztunk. Hála Istennek, a lepukkant, alig forgalmas boltban nálam sem volt vásárló, így Lucia folytatta. – Egy jó kis dugásra van szükséged, te nő! Bárki láthatja, milyen feszült a feneked.

Kuncogtam, és megráztam a fejemet. – Bébi, miért aggódsz a seggem miatt ennyire? Nekem megfelel, hogy nem kapok, úgyhogy neked sem kell aggódnod miatta!

A szemem forgattam felé, mielőtt felkaptam egy új magazint, hogy belelapozzak.

– Túl sokat dolgozol, mindig plusz műszakokat vállalsz. Nem szórakozol, márpedig a szórakozás nélküli Willow egy unalmas szuka. Csak egy nap szeretnék úgy munkába jönni, hogy arról mesélsz, mennyire megdolgoztak előző este!

– Pfft! Nem foglalnak le eléggé a saját kalandjaid? – kérdeztem, miközben a „Ki mit visel” rovatot lapozgattam.

– Nincs annyi esemény az életemben, mióta Alexszel vagyok. Most rajtad keresztül kell átélnem, csajszi, hacsak nem csalom meg a pasimat. Azt ugye te sem akarnád? A te hibád lenne, ha megcsalnám.

Felhorkantam. – Teljesen oda vagy érte! Mintha megcsalnád Alexet. Úgy dédelget, mintha királynő lennél. Miért akarnád ezt tönkretenni? Ráadásul, ahogy mondtad, varázslatos az ágyban. Na, ezt még sosem tapasztaltam! – Sóhajtva visszatettem a magazint, és felvettem egy másikat. Nem volt szexuális életem, és soha nem is létezett. Huszonkét éves, újjászületett szűz voltam. „Újjászületett”, mert csak egyetlen kapcsolatom volt, ami elég sokáig tartott ahhoz, hogy elvegye a V-kártyámat, majd vissza se fordulva lelépjen. Nem mintha Lucia tudott volna erről. Beleborzongtam a gondolatba, vajon mit szólna, ha megtudná, hogy az elmúlt hat évben egyetlen látogató sem volt a puncimban. Valószínűleg szervezne egy „másodszor is elveszíted a V-kártyádat” partit, férfiakat felsorakoztatva, hogy kiüssék azt a bosszantó, összenőtt szűzhártyát.

Felpillantottam rá, majd vissza le, mielőtt folytattam volna. – Azt is tudod, hogy miért kell a belemet is kidolgoznom. Ki kell jutnom az unokatestvérem házából! Meg kell teremtenem a saját életemet!

Egy olyan unokatestvéremnél élni, akit alig ismertem, pedig már két éve ott lakom, olyasmi volt, amire sosem számítottam. Nagyon sok tényező játszott közre abban, hogy miért maradtam még mindig ott.

Két évvel ezelőtt először próbáltam elhagyni a rideg szülői házat, de nem sikerült, mert megloptak. Miután megspóroltam egy kis pénzt, úgy döntöttem, hogy most jött el az Új Élet napja. Elmentem a bankba, hogy felvegyem a nehezen megkeresett pénzem, de kiderült, hogy a számlám üres. A szüleim ellopták a pénzemet, hogy befektethessenek a saját kis patikájukba és betéphessenek. Ostoba ballépés volt részemről, hogy felhatalmaztam őket a számlámra, ha plusz pénzre lenne szükségük kajára meg ilyesmire. Tizenhat évesen otthagytam az iskolát, hogy dolgozzak, és kikerüljek a szülői házból. Húszéves koromig tartott, amíg elég pénzem lett a szökéshez. De mégsem gyűlöltem őket érte.

Nem tudtam. Ők voltak a szüleim.

Haragudtam rájuk. Nem, ez nem igaz. Ki voltam akadva. Legszívesebben a lábujjuknál fogva akasztottam volna őket a ruhaszárítókötélre, hogy mindkettőt agyonverhessem.

Elhanyagoló szülők voltak, de nem olyan rosszak. Nem vertek meg. Nem voltak gonoszak velem, és nem is bántalmaztak. Egyszerűen csak nem gondoskodtak eléggé a saját gyerekükről.

A húgom hatéves koromban fulladt vízbe, és onnantól a szüleim elhidegültek tőlem. Főztem, takarítottam, és segítség nélkül megcsináltam a saját házi feladataimat. Én neveltem fel saját magamat. Szóval, bár nem gyűlöltem őket, mégsem éreztem semmit, amikor meghaltak két hónappal a huszadik születésnapom után. Nem meglepő módon, a haláluk oka túladagolás volt, egy rosszul sikerült kísérleti készítménytől. Egy éjszaka alatt elvesztettem mindkét szülőmet, mégsem gyászoltam őket könnyes szemmel.

Nem éreztem semmit.

A fásultságom nem abból fakadt, hogy semmi nélkül hagytak; nem volt se pénzem, se lakásom, így kilakoltattak. Az érdektelenségem oka inkább az volt, hogy nem törődtek eléggé az egyetlen élő lányukkal, aminek az eredménye az lett, hogy én sem törődtem velük.

Még mindig nem tudtam, hogy ez rossz emberré tesz-e engem. Akkoriban az egyetlen mentőöv Colton, az unokatestvérem felbukkanása volt a haláluk utáni napon, aki felajánlotta a segítségét. Mivel nem volt sok barátom, akire támaszkodhattam volna, vagy más családtagom, nem volt más választásom, mint elfogadni az ajánlatát. Nem akartam az utcán élni, és magamról gondoskodni. Így bár Colton gyakorlatilag egy idegen volt, korlátozottak voltak a lehetőségeim, és meg kellett bíznom benne.

Legalább sikerült. Colton magának való volt. Közös házban laktunk, de alig láttuk egymást. Én mindig dolgoztam, ő meg azzal volt elfoglalva, amit csinált... bármi is legyen az. Faggattam, de nem volt hajlandó túl sokat megosztani. Minden este azért imádkoztam, hogy ne egy sorozatgyilkos legyen a lakótársam. Szerencsére sosem éreztem, hogy apró darabokra akarna feldarabolni. Elvégre az unokatestvérem volt, és gondoskodott rólam. Ennek ellenére vettem egy zárat a hálószobám ajtajára. Azonban az is segített, hogy a két év alatt inkább egy furcsa, visszahúzódó lakótárs volt, mint családtag. Az apjától örökölt házba költöztetett. A nagybátyám gazdag volt, nagyon gazdag, és mindent Coltonra hagyott. Sosem ismertem igazán a nagybátyámat. Kitagadta a családomat, a drogos fivérét. Igazából nem hibáztathattam őt, én is szégyelltem őket.

A meglehetősen békés két év ellenére készen álltam elköltözni és a saját lábamra állni. Izgatottság suhant át rajtam minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy saját lakásom lesz, amitől teljesen felkavarodott a gyomrom. Bár a sors szar lapokat osztott, hogy egy olyan világba küldött, ahol a családom számító emberekből állt, akik egy cseppet sem törődtek velem. Mégis büszke voltam arra az emberre, akivé váltam. Arra törekedtem, hogy minden nap jobbá váljak, és ne legyek olyan, mint a szüleim. Az élet küzdelmein keresztül nem fordultam alkoholhoz vagy drogokhoz, és a dolgok egyre jobbra fordultak. Végre kifelé tartottam a mély gödörből, amit az utamba dobtak.

Ez egy új kezdet volt számomra, és alig vártam.

A gondolatokat elhessegetve folytattam a beszélgetést Luciával, és lapozgattam a magazint. – Sosem tudni, ha végre a saját lábamra állok, és a saját lakásomban élek, talán megtalálom a saját Alexemet. Vagy akár elkezdhetek szórakozni egy kicsit azzal, hogy egy olyan idegennel kezdek hancúrozni, akitől a csajos részeim himnuszt zengenének... – Elhallgattam, mert az a hátborzongató érzésem támadt, hogy már nem vagyunk egyedül Luciaval. Felnéztem a magazinból, és egy jóképű férfipéldány állt a szupermarket ajtajában. Gyönyörű, szőkésbarna, kócos hajjal, óceánkék szemekkel, nagydarab, izmoktól domborodó testalkattal, és sötét farmert viselve, amely feszes combjaira tapadt. Azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak megfordulna, hogy megmutassa nekünk a fenekét, miközben riszálja. Ezt egy szűk fekete pólóval és bőrdzsekivel kombinálta, amitől már kezdtem elveszíteni a realitás talaját, és azon tűnődtem, hogy nem ütöttem-e ki magam.

Aztán hirtelen visszazökkentem a valóságba, és eszembe jutottak az utolsó szavaim. Elpirultam, és imádkoztam, hogy hátha a két lábon járó bűn nem hallotta. De a vigyora és a kacsintása, miközben elsétált mellettem, arról árulkodott, hogy igen. Legszívesebben összegömbölyödve a pult alá bújtam volna, mintha ott sem lennék.

– Willow – szólt Lucia.

– Igen? – sóhajtottam.

– Hoznál egy felmosórongyot?

Elrántva vonakodó tekintetemet az édes popsiról, Luciára néztem, aki még mindig a két lábon járó bűnt figyelte. – Miért? – kérdeztem.

Gonoszul elvigyorodott, mielőtt válaszolt: – Mert épp tócsát csináltam a bugyimba és a padlóra, miközben néztem, ahogy az az ínycsiklandozó férfipéldány besétál ide.

– Lucia! – Elakadt lélegzettel néztem körül gyorsan a folyosón, ahol az előbb még az álompasim sétált. Már nem volt ott. – Nem mondhatsz ilyet hangosan!

– Ó, csajszi, de igen, és meg is teszem! – Aztán felnevetett. – Legalább nem én mondtam, hogy le akarok feküdni egy idegennel, akitől a lányos testrészeim énekelnek, amikor besétált ide.

– Hoppá, meghallotta?

– Persze, hogy meghallotta – vigyorgott.

Felegyenesedve az órára néztem. Este hét múlt, ami azt jelentette... – Legalább nem kell még jobban zavarba hoznom magam! Ideje mennem. – Elmosolyodtam, felkaptam a táskámat a pult alól, és búcsúzóul gyorsan megöleltem Luciát.

– Biztos, hogy nem akarsz maradni? Lehet, hogy felajánlja magát egy mocskos fuvarra.

Felhorkantam. – Nem, azt hiszem jobb, ha a fantáziafiókomban tartom.

– Legyenek gőzölgő álmaid, csajszi!

A vállam fölött visszaintve válaszoltam: – Ó, persze! – Megfordultam, és rá akartam kacsintani, de ez nem jött össze. Ehelyett felnyikkantam, amikor láttam, hogy Mr. Bűn, ott állt a pultjánál. Lucia nevetésben tört ki, amikor gyakorlatilag kirohantam a boltból.

A buszút hazáig mintha ma tovább tartott volna. Az sem segített, hogy izzadtam, a mellettem ülő fickó pedig élvezte, hogy a személyes terembe nyomulhat, amitől borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam. Azon gondolkodtam, hogy vajon működik-e egyáltalán ezen a buszon a légkondicionáló. Éreztem, hogy a mellettem ülő férfiállat ismét rám néz. Nem akartam rá nézni, hátha beszélgetni akar velem.

Ó! Csikorgás. Megmozdult, és megcsapta a testszaga az orromat, amitől felfordult a gyomrom.

Közelebb szorítottam a táskámat a mellkasomhoz, lehunytam a szemem, és az ablaknak támasztottam a fejem. Gyerünk, elég, gyerünk már! Ez a hazaút azzal fenyegetett, hogy elrontja a jó kedvemet. De alig vártam, hogy hazaérjek, és elmondjam az unokatestvéremnek, hogy elköltözöm. Aznap reggel még egy kis lakást is találtam az újságban. A szünetemben felhívtam az ingatlanügynököt, és megbeszéltük, hogy másnap odamegyek és megnézem. Minden biztatónak tűnt. Pár hét, és máris a saját lábamra állhattam.

Mosolyra húzódott a szám. Igen, még a fickó büdösségével az orromban is tudtam mosolyogni. Mintha semmi sem tudná elrontani a boldogságomat.

Végre megérkeztünk az én megállómhoz. Elhúztam Büdi mellett, és egy csípést éreztem a fenekemen.

Gyorsan megfordultam, a pufók arcába mutatva felcsattantam. – Szeretnél egyszer gyereket csinálni?

A szemei elkerekedtek, de bólintott.

– Akkor soha többé ne csinálj ilyet egyetlen nővel sem, mert egy nap az egyik felbőszült nő le fogja vágni a golyóidat! Még szerencse, hogy jó kedvem van, különben én lennék az.

Végignyomultam az emberek között, majd leszálltam a buszról. A fenébe is, az a kis szellő a párás levegőben jobb volt, mint ez a rohadt buszozás.

A buszmegálló mögötti sarkon volt Colton háza. Az úton felsétálva elértem a házat, és kinyitottam az ajtót. Tikkasztó meleg fogadott, ebből tudtam, hogy az unokatestvérem még nincs itthon. Bekapcsoltam a légkondicionálót, majd bementem a szobámba, és ledobtam a táskámat. Miután gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy ujjatlan pólót és egy farmer rövidnadrágot. Kényelmesebben éreztem magam, mint a munkaruhámban, és egy almát majszolva besétáltam Colton dolgozószobájába.

Hozzá kellett férnem a számítógépéhez, hogy átutalhassak egy kis pénzt a bankszámlámról a megtakarítási számlámra.

A laptopja már nyitva volt az asztalán, és az egér gyors megmozdításával életre kelt. Beléptem, és elmosolyodtam magamban. A mai fizetés után pontosan annyi pénzem lesz, amennyire szükségem volt a költözéshez.

Az almám kicsúszott a kezemből a padlóra.

Nem!

Ne már megint!

Üres volt a számlám, kivéve ötven centet.

Hová lett a pénzem?

A szívem összeszorult a mellkasomban. Könnyek gyűltek a szemembe, de letöröltem őket.

Átnéztem az átutalásokat, és felfedeztem Colton nevét kedvezményezettként. Biztos volt rá magyarázat. Kell lennie. Nem tehette ezt velem, azok után, amit a szüleim tettek. Nem tehette. Nem lehetett ennyire szívtelen.

Az életemben megmaradt egyetlen személyben sem bízhattam.

Nem. Reménykedj! Valami történhetett. Kell lennie valami jó magyarázatnak arra, hogy miért tűnt el az istenverte pénzem. Kell lennie.

Nem kellene neki a csekélyke megtakarításom. Több százezres öröksége volt.

Átnéztem a súgóban található információkat, hátha van mód az átutalás leállítására. A szemem előtt úszkáló apró betűs részektől összezavarodva, kétségbeesetten kutattam át a dokumentum fájljait. Szerencsére megtaláltam egy Word dokumentumban az ő banki bejelentkezési adatait.

Egy pillanattal később a képernyőre és a banki egyenlegére meredtem. A számlája lenullázódott.

Istenem. Tényleg, tényleg hülye voltam.

Ekkor hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Hátralöktem a széket, és kisétáltam az irodából, át a folyosón a nappaliba, ahol Colton éppen levette a válláról a táskáját.

– Hol van? – kérdeztem, szégyenkezve, hogy mennyire remeg a hangom.

– Micsoda? – kérdezte mosolyogva.

– A pénzem. Meg a te pénzed.

Az arca elsötétült. – Bementél a dolgozószobámban te nő, megnézted a számlámat? Mi a faszt képzeltél csinálni ott? Az én kibaszott dolgaim között? – Felém lépett.

Egy másodpercre félelem hasított belém. – Colton, üres a számlám, át lett utalva neked! A te számlád is kurvára üres! – Megacéloztam a hangomat. – Hová lett a pénzem?

Hirtelen megállt, és elmosolyodott. – Most már nincs miért aggódnod. Már mindent elintéztem. Minden rendben lesz, tesó! – A szeme elárulta, hogy nem lesz minden rendben.

– Szükségem van a pénzemre, Colton! Elköltözöm! – Nyugtalanul piszkáltam a nadrágom szélét, hogy ne kelljen ránéznem, nehogy kihajítsam az ablakon.

Felnevetett, miközben úgy ingatta a fejét, mintha a legviccesebb dolgot mondtam volna. – Bocs, tesó!

Ez nem hangzott jól. – Miért?

Oldalra billentett fejjel vigyorgott rám. Néztem, ahogy a háta mögé nyúl, és előhúz egy pisztolyt, amit aztán rám szegezett.

– Mi az? Nem! – Hátráltam egy lépést. A kezemet magam elé emeltem, a szívem össze-vissza kalapált. Azt sem tudtam, hogy van fegyvere, nemhogy elég okos ahhoz, hogy használja is. – Colton, miről van szó?

Még ha a szívem pánikba is esett, legszívesebben a torkának estem volna, hogy kiszorítsam belőle az életet. Vagy elvehetném tőle a pisztolyt, és tökön lőhetném. Azonban csak megdermedtem.

– Tudod, vesztettem egy kis pénzt. Szeretek játszani, és rossz emberekkel fogadtam. Tennem kellett valamit, hogy megmentsem magam.

A gyomrom összeszorult. – Micsodát? – kérdeztem suttogva.

– Odaadtam nekik az összes pénzünket.

Átöleltem magam. Az oldalamba markoltam, ahogy lecsapott rám a fájdalom és az árulás.

Az egyetlen családtagom, aki ezen a földön maradt, önzőségből ellenem fordult.

Ahogy a szüleim is.

Bíztam benne, amikor azt mondta, hogy támogatni fog.

De hazudott.

Ahogy a családtagjaim is tették.

A pénzemnek annyi. Colton pénze eltűnt, és az ő rettegése az én félelmemet is kiváltotta. Bár önelégültnek tűnt, láttam a rémületet a tágra nyílt, elkerekedett szemében. Az emberek, akikkel játszott, rossz emberek voltak.

– Sz-szóval, én, ööö, majd keményebben fogok dolgozni, és visszaszerzem a pénzt.

A fenét, dehogy akartam! Amilyen gyorsan csak lehet, el akartam tűnni onnan.

Felsóhajtott és megrázta a fejét. – Nem volt elég a kettőnk pénze. Valami mást is adnom kellett nekik.

Istenem! Lehunytam a szemem, és lehajtottam a fejem. Túlságosan féltem megkérdezni, hogy még mit.

De kérdeznem sem kellett, mert Colton tájékoztatott.

– Téged.

Felfordult a gyomrom. Össze fogom hányni a szőnyeget. A testem sokktól remegett. Jól hallottam, amit mondott?

Felemeltem a fejem, kinyitottam a szemem, és halkan megkérdeztem: – Engem?

– Igen, tesó! Találtam egy jó vevőt néhány haveromon keresztül. Ők maguk is rabszolgákkal kereskednek, de amikor mutattam nekik egy képet rólad, a motoros lecsapott rád. Azt mondta, kell egy jó kis fekete ribanc a házába, aki vigyáz a dolgokra.

Colton beteges csillogással a szemében magyarázta az eladásom és ekkor már tudtam, hogy az új gazdámmal sötét időszak vár rám.

– Pár óra múlva beugrik majd. Addig is jó kislánynak kell lenned!

A fegyverével intett, hogy sétáljak ki a folyosóra. Elindultam, ő pedig követett, miközben tovább beszélt.

– Nincs értelme menekülni vagy a zsarukhoz menni. Ők is benne vannak. Lefizette őket. Nem akartam ezt tenni! Örömmel segítettem neked, miután meghaltak a szüleid, de nekem mindenekelőtt magamra kell gondolnom. Te csak véletlenül itt voltál, amikor a dolgok tönkre mentek körülöttem.

Kinyújtotta a kezét, a hajamba markolt, majd megrántotta. Meglepetésemben felsikoltottam, és hátra tántorodtam, ekkor oldalra lökött, be a hálószobájába. Megragadtam a csuklóját, és belevájtam a körmeimet, miközben erősen lökdösött előre. Bebotladoztam a fürdőszobájába, és becsapta mögöttem az ajtót. Kattant a zár és hallottam, hogy Colton tovább beszél az ajtón keresztül: – Ne aggódj, tesó, minden rendben lesz! – Felnevetett. – De ha mégsem, én akkor is boldog, gazdag fickó leszek megint. Kurvára bármit megtennék azért, hogy mindig legyen pénz a zsebemben!

Dörömböltem és az ajtót rugdostam, miközben azt kiabáltam: – Engedj ki, Colton!

– Most pedig maradj csendben, addig életben tartalak, amíg ide nem ér! Ó, és ha esetleg valami hajmeresztő ötleted támadna, azon az ablakon keresztül nem lehet kiszökni! A kövér segged nem férne át rajta. – Hallgattam, ahogy kuncogva elsétált.

Az életem, a szánalmas életem többé nem lesz már az enyém.

Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Csak azt nem tudtam, hogyan valósítsam meg ezt.

Élni akartam, szabad lenni, és az lenni, aki vagyok.

Senkinek sem volt joga birtokolni engem.

Egy darabig ültem a hideg padlón és sírtam. Még soha nem sírtam, még akkor sem, amikor meghaltak a szüleim, vagy a nagybátyám. Egészen eddig soha. Elborított a sírás. Keményen zokogtam, és remegtem az erejétől. A fejem kínzóan lüktetett a halántékomnál.

Úgy tűnt, az életem bukásra van ítélve, így hagytam magam önsajnálatba merülni, hagytam, hogy a gyomrom háborogjon, és eluralkodjon rajtam a rettegés. Hogy történhetett ez? Hogyan keveredhetett az unokatestvérem olyan emberek közé, akik nőket árultak? Vajon kezdettől fogva hiszékeny bolond voltam? Mindegy, nem vettem észre a jeleket. Hogyan is vehettem volna észre, amikor alig voltunk együtt.

Nem tudtam, hogy mennyi ideig ültem a hideg földön, de elég sokáig ahhoz, hogy megrázzam magam, és ismét tegyek valamit az életemért.

Vissza kellett vennem az irányítást.

Meg kellett próbálnom valamit, bármit.

Megérte küzdeni az életemért. Már sokszor megtettem. Itt volt az ideje, hogy újra megtegyem.

Megújult energiával felálltam a padlóról, és körülnéztem a szekrényekben, de nem találtam semmit; mert a törölközőkön kívül mindent kitakarított. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy nekimenjek az unokatestvéremnek, amikor értem jön, és kétségtelen, hogy a gazdám is ott lesz, hogy fedezze.

Ehelyett újra a kis ablakra néztem, és úgy döntöttem, hogy legalább megpróbálom. Bekapcsoltam a zuhanyzót, hogy elfedjem a zajt, gyorsan felkaptam egy fürdőlepedőt, az öklöm köré csavarva az ablakra csaptam. Azt hittem, az üvegcsörömpölésre Colton azonnal vissza fog rohanni. Azonban az unokatestvérem, amilyen ostoba bolond volt, valószínűleg a tévé előtt ült, sört szürcsölve, hangosra tekert hifivel.

Gyorsan mozogtam, hogy minél messzebbre kerüljek, mielőtt észrevenné. Először a karomat dugtam át, majd a testemet, súrolva a kis ablak minden egyes oldalát és a megmaradt szilánkokat. Mégsem törődtem vele. Ki kellett jutnom.

A vécén állva addig erőltettem előre a testemet, amíg a felső testem kint nem volt. Pánik fogott el, amikor a csípőm beszorult. Imádkoztam, hogy Coltonnak ne legyen igaza a nagy seggemmel kapcsolatban.

De nem adhattam fel. Ide-oda mozogva, újabb barázdákat vágva a bőrömbe, sikerült kiszabadulnom. Gyorsan az ablak alatti sziklakertre zuhantam, és az ajkamba kellett harapnom, hogy ne kiáltsak fel. Nem volt időm a fájdalommal foglalkozni.

Elszántan felpattantam, és szaladni kezdtem.

Második fejezet

 

Dodge

Nyolc órával később

 

Fordította: Sweety

 

Három hónapja voltam a Hawks Caroline Springs-i tagozatánál, és elszabadult a szar. Nemcsak a Venom MC faszszopói csinálták a poklot, hanem a saját klubunkon belül is volt problémánk. Bizonyítani nem tudtuk, de gyanítottuk, hogy valaki a klubon belülről segíti a Venom MC-t. Ha tényleg ez a helyzet, és a saját klubunkban kell megkeresnünk azt a faszfejet, aki hátba támadott minket, és minden lépésünket elárulta a Venomnak, akkor bárki is volt, jobb, ha felszívódik, mielőtt Dallas vagy én megtaláljuk.

Elegünk volt abból, hogy a főnökünk éjszakai klubjait kifosztják, és kurvára szerettük volna, ha Warden végre felszerelné a kamerákat a telepen és a garázsban. Így elkaphatjuk a rohadékokat. De ő Ballaratban ragadt, és a saját szarságait intézte. A Venom mindig előre tudta, ha Talon egyik éjszakai klubja védtelen volt. Vagy átcsalogatták egyik klubból a másikba a testvéreket olyan hamis indokokkal, mint a nők fenyegetése, rablások, vagy bombariadók.

Változtatnunk kellett a terveinken. A szerelőműhelyből érkező testvérek túlhajszoltak voltak, mert munka után még éjszakánként a klubokban dolgoztak tartalékosként.

Teljes volt a káosz. Ideje volt változtatni és visszavenni az irányítást.

Korán reggel sétáltam be a telephelyre. A műszaki üzlet az épület oldalán még nem is volt nyitva, ami megfelelt nekem. Kurvára belefáradtam, hogy Wardenre várjak, és nekiálltam saját magam. El kellett kapnunk a besúgót, mielőtt a Venom-pöcsök mindent tönkretesznek.

Memphis engedélyt adott, és azok, akikben megbíztunk – Dallas, Saxon, Pick, Billy és Dive – tudták, hogy aznap reggel kamerákat szerelek fel a telephelyen és a garázsban.

Szívás, hogy odáig jutottunk, hogy még a Hawks testvérekben sem bízunk, de meg kellett találnunk köztük a Venom klubnak súgó pöcst.

Legalább Pick és Billy között rendeződtek a dolgok. Már egy hónapja visszatértek Melbourne-be. Josie-val saját lakásba költöztek. Josie visszatért az egyetemre, és jól érezték magukat együtt. Kibaszott furcsa volt nekem, hogy mindhárman együtt vannak, de mindenki foglalkozzon a saját dolgával. Gondoltam, bármi is viszi előre a csónakjukat, ha hárman kellenek az evezéshez, akkor legyen.

De hogy a faszba működött ez?

A fantáziám elég képet tudott nyújtani Josie főszereplésével. Kibaszottul dögös volt. De a francba, az agyam azonnal megtorpant, amikor a képzeletemben vele és a testvéreimmel vagyok. Ez a szarság egyszerűen nem történhet meg.

Bekapcsoltam a telephely utolsó kameráját, leugrottam a székről, és visszatettem a helyére. Elbaszott egy nap volt, amikor Richard meghalt. Mély fájdalmat okozott az embereknek, és még mindig sokan gyászolták őt. Ami még rosszabbá tette a helyzetet, hogy Talonnak már így is elég teher volt a családja gyászával, és most még rátett egy lapáttal ez a melbourne-i szarság. Ezért is vállaltam magamra ezt a részt, hogy Talon és Memphis egy kicsit lazíthasson.

Memphis nagyszerű elnöke volt a bandának. Ha kellett, akkor nagyon gonosz tudott lenni.

De én könyörtelen voltam.

Ha akartam valamit, azt elintéztem, és ha valaki az utamba akart állni, jobb, ha elhúzott a picsába.

A teendőim listáján első helyen állt megkeresni azt a faszt, aki azt hitte, elég tökös ahhoz, hogy a nagyfiúkkal játsszon, és hátba szúrja a testvéreit.

Utána a Venom néhány tagjával akarok foglalkozni. Meg kellett értetni velük, hogy a Hawksszal nem lehet baszakodni. Ezt az üzenetet bármilyen formában továbbítani fogom – ököllel, késsel vagy fegyverrel, nem voltam válogatós.

Dallas lelkesen védte a hátamat, én pedig örültem, hogy ott van. Ugyanolyan könyörtelen volt, mint én. Együtt, a Ballaratból Melbourne-be költözött testvéreink segítségével rendbe fogjuk szedni ezt a szart, és végre kurvára megnyugodhatnak a dolgok.

Legalábbis rohadtul reméltem.

Miután felnéztem a rejtett kamerára, áttérhettem az üzlethelyiségre. Kinyitottam a telephely és az üzlet közötti ajtót, majd szélesre tártam. Nagy csattanással csapódott a falnak.

Ekkor hallottam meg.

Egy apró nyöszörgést.

– Helló? – kérdeztem durván. Csak a csend válaszolt. A pokolba, tényleg hallottam? Megvonva a vállam, a hosszú fémasztalhoz mentem, és ledobtam a cuccaimat. Kinyitva a táskát elővettem a kamerát, és amikor megfordultam, felborítottam egy kibaszott széket, ami a földre zuhant.

Újabb nyöszörgés.

– Rendben, ki van ott? – kiáltottam, és gyorsan visszafordultam az asztalhoz, hogy eldugjam a kamerát a táskába. Aztán a helyiséget fürkésztem.

Semmi sem tűnt szokatlannak. Talán egy macska, vagy valami átkozott állat jutott be valahogy, mielőtt egy testvér bezárt volna?

Balról neszezést hallottam, és megpillantottam egy sötét, meztelen lábat, amit épp visszahúztak. Valaki elbújt a szoba kibaszott sarkában. A hely kicsi volt. Két ülőpad közé húzódott, így bárki is volt odabent, kicsi volt a testalkata. Nem lehetett egy nagydarab pöcs, aki épp a seggembe akart kerülni.

Lassan előre léptem. – Jobb, ha előjössz, a picsába! – követeltem, mielőtt bekukucskáltam a pad sarka mögé. A szemem elkerekedett, és hátráltam egy lépést, amikor egy ijedt, mohaszínű szempár pislogott rám a göndör, fekete, kócos haj sűrű fátylán keresztül.

– Mi a fasz? – suttogtam.

Az apró nő a földet taposva, a kezeivel tartotta a testét, miközben megpróbált még jobban a falhoz simulni.

Ha nem lenne mocskos, mint valami hajléktalan nő, akkor lenyűgöző lenne. A bőre selymesen sima volt. Olyan színű, mint a tejcsokoládé, és emiatt vonzotta a szemem. A tekintetem végig pásztázta az egész testét, majd az arcára tapadt. Egészen eddig a pillanatig soha nem éreztem késztetést, hogy megízleljem a csokoládét. Nos, kivéve tegnap, azt a nőt a boltban. A szemeim ismét elkerekedtek. Szent szar, ez ő volt. A padlón kuporgó nő ugyanaz, mint akit tegnap láttam az átkozott boltban. Kedvem támadt beszélgetni vele tegnap, de gyorsan eltűnt, mert elszégyellte magát attól, amit mondott. Ugyanakkor a szavai, a lélekkel teli szeme és a teste arra csábított, hogy jobban meg akarjam ismerni.

Leküzdve a döbbenetet, előre léptem. Felsikoltott, és szorosan lehunyta a szemét.

– Hé, hé! Nem foglak bántani – mondtam nyugodtan, kezemet kinyújtva magam elé. Mozdulatlan lett, és gyorsan felnézett rám, majd ismét a padló felé fordította a tekintetét.

Jézusom, hogy kellene ezt kezelnem? Miért volt itt?

– Mit keresel itt? – kérdeztem, miközben a tekintetem végigfutott a testén. Ekkor láttam meg a vért. A karjai és a lábai teljesen össze voltak karcolva. A pólójának és a farmernadrágjának anyaga nem sokat takart a testéből. Hogy a faszba tudta így összekarcolni magát?

Biztosan érezte, hogy megmozdultam, amikor a farmerom hátsó zsebéhez nyúltam a telefonomért, mert nyugtalanul megmozdult, és pánik suhant át a vonásain.

– Csak a telefonomat veszem elő – mondtam, és intettem vele. – Hívom a zsarukat és...

– Ne! – sikította. Megpróbált felállni, de a lábai nem tartották meg. Felkiáltott a fájdalomtól, és visszaesett a fenekére.

– Semmi baj, minden rendben! Nyugodj meg, kismadár!

Kismadár?

Talán azért, mert egy sérült madárra emlékeztetett, aki félelmében a szárnyaival csapkodott.

– Nézd – nyugtatgattam, és leültem előtte a földre, a telefonomat pedig a koszos betonra tettem. – Nem hívom a zsarukat, oké? – A telefonra nézett, majd aprót bólintott, teste megkönnyebbülten ernyedt el. Vajon ő is felismert engem? – Van valaki, akit felhívhatok? – kérdeztem.

Egyszer megrázta a fejét.

– Kismadár, nem...

A garázs ajtaja hirtelen kinyílt, és nevetés ütötte meg a fülünket. A lány sikoltott, majd karjaival átölelte a térdét. A kezeire hajtotta a fejét, nyöszörgött és motyogott magában valamit, amit nem értettem.

Felugrottam, és az ajtó felé indultam, miközben Slit, Muff és Handle belépett rajta. Testvérek a Caroline Springs Charterből. Testvérek, akiket még csak most kezdtem megismerni, így nem tudtam, hogy megbízhatok-e bennük.

– Takarodjatok a picsába! – morogtam. Megálltak, és rám bámultak.

– Dolgunk van, seggfej! – mondta Muff.

– Ja, csak azért, mert azt hiszed, hogy a te szarod nem bűzlik, és a főnök rád van állva, az nem jelenti azt, hogy dirigálhatsz nekünk! – vakkantotta Slit.

– Slit – Handle volt olyan udvarias, hogy figyelmeztesse.

De már túl késő volt.

Már az arcába másztam, hátrafelé lökdösve a faszt, mielőtt felfogta volna. A többi testvér követett.

– Leszarom, hogy mit gondoltok rólam, de van elég befolyásom ahhoz, hogy parancsolgassak nektek, faszfejek! Azt teszitek, amit kurvára mondok! Ha nem, álmotokban leplek meg benneteket, és az nem lesz szép! – Az előttem álló faszfejre meredve így fejeztem be: – A bolt zárva van, amíg mást nem mondok.

– Baszódj meg! – köpte ki Slit, és ostobán még hozzátette: – Másodpercek alatt ki tudlak ütni!

– Slit! – vicsorogta Muff. – Vigyázz, hogy kinek mondasz szarságokat! Az agyad nem fogja fel, hogy kinek dumálsz, faszfej! – Megrázta a fejét a barátjára. – Ő Dodge.

A mellkasunk még mindig összeért, amikor Slit megmerevedett. Most már tudta, milyen mélyre ásott a szarba. Az én számlámon volt a legtöbb gyilkosság a Hawksban. Az összes tagozatot beleértve.

Senki sem baszakodott velem.

Mindenkit megvédtem.

– Most már érted, kicsi pöcs? – kérdeztem vigyorogva.

Bólintott. Hátraléptem, és utasításokat osztogattam: – A bolt zárva van! Meg akarod mondani Memphisnek? Csináld csak! Hívjon fel, vagy ha ideér, jöjjön ide hozzám! Egyelőre ti ketten – mutattam Muffra és Handle-re – őrizzétek az ajtókat, kívül-belül! Senki sem jöhet be oda, csak a ballarati testvérek. – A garázs felé pillantottam, majd Slit felé fordultam. – Te pedig tűnj a szemem elől!

– Mi folyik odabent? – kérdezte Handle.

– Semmi közöd hozzá, amíg nem tudom, hogy megbízhatok-e benned – jelentettem ki, majd visszasétáltam a garázsba, becsapva magam mögött az ajtót.

A rémült nőre gondolva felsóhajtottam, lehajtottam, majd megráztam a fejem.

Bassza meg! Épp most fordultam szembe a testvérekkel egy nő miatt.

Mi a francot gondoltam?

Bár alig ismertem a srácokat, attól még testvérek voltak. Slitet leszarom, de épp most ismertem be, hogy nem bízom meg senkiben a környezetemben. Ami azt jelentette, hogy senkinek esze ágában sem lesz megnyílni előttem és megosztani velem a dolgokat.

És mindezt egy kibaszott nő miatt.

Miután láttam, hogy a főnök és a testvéreim Ballaratban milyen szarságokon mentek keresztül a nőik miatt, megesküdtem, hogy én nem fogom magam úgy elkúrni, mint ők.

Bassza meg! Nem hagyom, hogy ez megtörténjen!

Egy nő sem állhat közém és a testvéreim közé!

Oldalra billentett fejjel a kismadárra pillantottam, aki a földön kuporogva reszketett. Egyetlen nő sem érte meg a bajt.

De Krisztusom!

Talán túl sokáig voltam a ballarati testvérek és a nőik körében, és túlságosan elpuhultam. Valahol mélyen legbelül tudtam, hogy nem hagyhatom ezt a nőt itt, a földön fekve. Nem fordíthattam neki hátat. Segítségre volt szüksége, és meg kellett adnom neki.

Ez nem jelentette azt, hogy bármi mást is adnom kellett volna neki.

Ahhoz túl kemény voltam.

Már nem éreztem.

Csak meg akartam dugni egy szűk, nedves puncit, méghozzá keményen.

El kellett tüntetem onnan a picsába, és hagynom, hogy valaki más foglalkozzon vele, mielőtt a szívem is csapdába esne, mint a többi rohadéknak.

Odasétáltam hozzá. Nyöszörgött, amikor lehajoltam a telefonomért. – Kurvára nem foglak bántani! – mondtam. – Nem hívom a zsarukat, oké. Csak valakit, aki segíthet neked. Valakit, akiben megbízom. – Miután megnyomtam néhány gombot, a fülemhez emeltem a telefonomat.

– Testvér? – vette fel a telefont Pick.

– Hozd Josie-t a garázsba! A segítségére lesz szükségem egy kismadárhoz.

– Mi a faszról beszélsz? – morogta.

– Csak csináld! – csattantam fel, majd letettem a telefont.