15.-16.-17. Fejezet

 

Tizenötödik fejezet

 

Willow

Két héttel később

 

Fordította: Sweety

 

Az érzelmeim olyanok voltak, mint egy vad hullámvasút. Gyakran előfordult, hogy mélyen gyökerező fájdalmat éreztem, amitől összegömbölyödve sírtam. Aztán egyik pillanatról a másikra ez gyorsan átváltott dühre, és azon kaptam magam, hogy káromkodom főzés, tévénézés, vagy olvasás közben. Azok a dögös, szexi főhősök a könyvekben pokolian felbosszantottak, mert nekem is volt egy, csakhogy kiderült róla, hogy egy szemétláda. Azon az éjszakán Trey szeme tele volt gyűlölettel, és még álmomban is gúnyolódott velem. Újra és újra lejátszódott a fejemben, ahogy beszélt velem.

Általában nem voltam haragtartó típus. A gyors megbocsátás a szüleim felé is ezt bizonyítja. Az unokatestvéremnek azonban nem tudtam megbocsátani. Amit tett, az megbocsáthatatlan volt. Amikor közölték velem, hogy többé már nem jelent problémát, arra számítottam, hogy bűntudatom lesz.

Nem így történt.

Ehelyett megkönnyebbülés árasztott el, tudván, hogy pontosan azt kapta, amit megérdemelt.

Ennek ellenére azon kaptam magam, hogy hatalmas haragot érzek Dodge iránt.

Úgy éreztem, mintha bármelyiküknél is jobban megbántott volna. Nem tudtam megmagyarázni, mert nem is értettem. Arra tippeltem, hogy túlságosan bíztam Trey-ben, és túlzottan támaszkodtam rá. Így amikor a tettei összetörtek, csak magamat hibáztathattam, amiért hagytam, hogy az iránta érzett érzelmeim átvették az irányítást.

Többé már nem.

Megértettem, min ment keresztül, mielőtt visszajött a házba. Azt, hogy hogyan találta meg a besúgót és... hogyan intézte el. Hogy a Hawksszal való bajok egy része azért volt, mert valaki bosszút akart állni rajta ostoba, pitiáner dolgok miatt. De legfőképpen azt, hogy elvesztette a nővérét, és azóta felelős két gyerekéért.

Ő egy zavarodott és gyűlölettel teli ember volt.

Mégis, ha hagyná, mellette állhattam volna. Segítettem volna neki átvészelni mindezt. Ő azonban ellökött magától, mert egy makacs pöcs volt, aki meg sem hallgatott, és a szavai a szívembe döftek, és szétszaggatták az amúgy is törékeny érzelmeimet.

Nem érdemeltem meg ezt a fajta viselkedést.

Három nap. Három napba telt, mire eljutottam odáig, hogy nem szöktek könnyek a szemembe, amikor ez az egész az eszembe jutott. Szegény Dive azt hitte, hogy megőrültem; vagy hogy megjött a menstruációm. A férfiak nem értették meg, hogy a nők sokszor érzelmesek, különösen, ha kirántják alóluk a boldog élet reményét.

A negyedik napon elege lett belőlem. Josie, Nary és Lucia kedvesen kizökkentettek a szomorúságomból. Filmet néztünk, vásárolni mentünk – öt motoros kíséretében. Pénzt kértem kölcsön Luciától, hogy vegyek néhány ruhát. Kérdés nélkül adott kölcsön. Csak Josie nem értette, hogy miért kértem a segítségét, hogy eladja azokat a ruhákat a neten, amit Dodge vett nekem. Vissza akartam fizetni neki.

Amint lenne munkám, ezen kívül is adnék neki pénzt, amiért a házában lakhattam egy ideig. Elvégre két gyereket eltartani drága lehet, mert neki kell etetnie, ruháznia és iskoláztatnia őket.

Mondhatnám, hogy jobban törődtem a gyerekekkel, mint Dodge-dzsal, de hazudnék, és ez baromira felbosszantott.

Idegesített, hogy állandóan Dodge járt az eszemben, emiatt felerősödött a haragom.

A második hét elején Dive – aki gyorsan a barátom lett, bár néha inkább az idegesítő bátyám volt – odajött hozzám, és megkérdezte, hogy akarok-e munkát. Leugrottam a kanapéról, átöleltem, és közben üvöltöztem: – Igen, igen, igen!

Erre az volt a válasza: – Még mindig veszélyben vagy. Még mindig mellettünk kell maradnod, de szükségünk van valakire a garázsban, aki kezeli a telefonokat. Hajlandó vagy rá, bébi? Rengeteg begerjedt motoros lesz körülötted, akik majd fogdosni akarják a seggedet.

A szememet forgatva mondtam: – Ha a te begerjedt viselkedésedet el tudom viselni, akkor biztos vagyok benne, hogy őket is tudom kezelni. – Már nem is számoltam, hány éjszakai látogató jött Dive-hoz. Amit viszont számolni tudtam, hogy hányszor hallottam a nőket orgazmus közben sikoltozni, amitől egy kicsit féltékeny lettem. Nem mintha valaha is lefeküdnék Dive-val. Ő egy nagybetűs Játékos volt.

Másnap Dive elvitt a telephelyre, és munkába álltam. Nem akart a Harley-ja hátuljára ültetni. Egyrészt, mert nem volt biztonságos, másrészt, mert az az ’Old lady’ helye volt. Kíváncsi voltam, hogy ez az anyját jelentette-e. Furcsa.

Először is, miután Dive bevezetett az irodába, megijedtem és elszörnyedtem, amikor megláttam az íróasztalt ellepő papírhalmot. Tudtam, hogy nem az én feladatom a rendszerezés és az iktatás, ehelyett csak a telefonokat kell felvennem, és feljegyezni az ügyfelek időpont foglalásait – és rengeteg ügyfél volt. De még a telefont sem találtam a sok papír alatt. Miután Dive halántékon csókolt és magamra hagyott, elkezdtem rendet rakni. Nem szerettem rendetlen környezetben dolgozni. Biztos, hogy a férfiak tudták, hogy a legtöbb nő ilyen, mert amikor a nap végén Memphis bejött, felhúzott szemöldökkel hosszan fütyült, és fülig ért a szája. – Soha nem gondoltam, hogy így is kinézhet ez a hely. Király vagy ebben a melóban, édesem!

Nevetve válaszoltam. – Csak az egész napomba telt, de végül megtaláltam a telefont.

– És kitakarítottál, iktattad az összes szart... bassza meg, még friss kávét is tettél a gépbe. Ezek után a srácok majd nem akarják, hogy elmenj. – A garázsba vezető ajtóhoz lépett, és elkiáltotta magát: – Low beindította a kávéfőzőt! – Rám nézett, majd az ajtó mellett a falnak dőlve összefonta a karját a mellkasán, mintha várna valamire. Az a valami berontott az ajtón. Legalább öt nagydarab férfi nyomult befelé, és a kávéfőzőt bámulták.

– Köszönöm, bassza meg! – mondta az egyik.

– Csoda – tette hozzá a másik.

– Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta valaki, miközben rám nézett.

– Utáltam az út menti büfébe menni, te nő! Egy rajongót csináltál belőlem, ha olyan jó az íze, mint amilyennek látszik – mondta az egyetlen, akit tényleg ismertem, Saxon.

– Előbb megkóstolom, barmok – válaszolta az utolsó fickó, aki a kávéskannához rohant.

Kikerekedett szemekkel néztem Memphisre, amíg a többi férfi a kávéskanna körül tolongott. Megvonta a vállát, és így szólt: – Az ebédlőben lévő kávéfőző körülbelül egy hónapja nem működik. Az a dolog már azelőtt sem működött rendesen. Mindannyian lusta faszok vagyunk, és nem tudtuk megjavítani. Amikor teljesen bedöglött, nagyjából akkor nyílt meg a büfé az út mentén.

A férfiak furcsák voltak.

Az ezt követő napok különlegesek voltak. A legtöbb srácot megismertem, amikor bejöttek egy kávéért, vagy csak úgy. Néhányan maradtak velem beszélgetni, mások pedig csak egy gyors köszönésre ugrottak be.

Pénteken záráskor, megdöbbenve vettem észre, hogy az iroda tele van a srácokkal, amikor vissza értem a WC-szünetről. Amikor kinyitottam az ajtót mindannyian tapsolni és éljenezni kezdtek. Aztán kettévált a tömeg, és előre lépett Josie egy nagy csokor virággal, maga mögött Pickkel és Billyvel.

– Mindannyian valami különlegeset akartak tenni azért, hogy megmutassák, mennyire értékelik, hogy itt vagy, elintézed a papírokat, a telefonhívásokat, és persze, hogy kávét főzöl nekik. – A szemét forgatta, én pedig kuncogtam. Könnyek csordultak ki a szememből. Gyorsan letöröltem őket.

– Örülök, hogy itt vagy, Low! – kiáltotta Bulldog.

– Igen, elveszett lennék nélküled, szépségem! – kiabált hátulról Sunny.

– Édesem, ha visszajön Dodge és nem húzza ki a fejét a seggéből, akkor én fogok igényt tartani rád – incselkedett Muff egy kacsintással.

Ez a megjegyzés egy kicsit összezavart.

A fejem rázva mondtam: – De Dodge és én nem vagyunk...

– Mindegy – szakított félbe Dive. – Itt az ideje a bulinak! – kiáltotta. Éljenzés, kiabálás és füttyszó visszhangzott a kis irodámban.

A kedélyek lecsillapodtak, és szinte mindenki elhagyta az irodát az oldalajtón, vagy a bejáraton keresztül. Ekkor láttam, hogy nők érkeznek, és a férfiak a vállukat átkarolva választanak közülük.

Josie-ra pillantottam, miközben kikapcsoltam a számítógépet, és láttam, hogy összerezzen.

– Kicsim, itt a buli ideje – mondta Dive. – Ez azt jelenti, hogy itt vannak a klubcsajok, hogy beindítsák a bulit.

– Klubcsajok? – kérdeztem.

Josie undorodva bólintott. – Egy rakás nő, akik szabadon felajánlják magukat a...

– Szeretik a figyelmet és azt, hogy motorosok dugják őket – fejezte be Dive.

Hirtelen rosszul lettem. A nők ilyet csináltak? Azért jöttek ide, hogy motorosokkal kufircoljanak, és hagyják, hogy a férfiak bármilyen módon kihasználják őket? Miért?

– A nők felizgulnak a motoros farokra – mondta Billy világosan. Bocsánatkérő pillantást villantott Josie felé. – Mindenre kaphatóak, és nem érdekli őket, kitől kapják. Körbe adják magukat. Néhányan még azt is megengedik, hogy egyszerre több férfi is megdugja őket.

– Ez...

– Szégyenletes – mondta Josie. – Soha nem láttam még ilyet, amíg először be nem mentem egy klubbpartira Billyvel és Pickkel. Bár a nők nem igazán fogadtak szívesen. Gyűlöltek, mert friss húsként kettőt is elvettem.

– Akkor csesszék meg! – csattantam fel. Josie felnevetett, mire Pick mögé állt, hogy a mellkasához húzza, és átkarolta a derekát. Néztem, ahogy beleolvad. Gyorsan Billyre pillantottam, akinek az ajkán apró mosoly játszott, miközben Josie-t és Picket figyelte. Azután megkérdeztem: – Ezt Ballaratban nem láttad? – kérdeztem.

– Nem – mosolyodott el.

– Talon megszabadult minden szabad puncitól, mikor kinézte magának Zarát. Tudta, hogy utálni fogja, és nem akarta, hogy bármi is tönkretegye az esélyét nála. A puncik még megjelentek, csak soha nem akkor, amikor Talon is ott volt. De mivel sok testvér megtalálta az ’Old lady’-jét, így a klubcsajok teljesen megszűntek Ballaratban.

Ó, most már értem. Az ’Old lady’ a nőjüket jelentette.

– De itt még mindig csinálják – állapítottam meg.

– Igen, Memphis nem foglalkozott vele. Volt otthon egy nője, és az összes lány tudta, hogy nem közeledhet hozzá. Főleg, miután az egyik ribancot kirakta, amiért a képébe mászva próbálkozott nála. De úgy gondolta, hogy a testvérek nyugodtan szórakozzanak.

– De most már Dodge az elnök.

– Dodge imád kefélni... bassza meg! – nyögte Dive. – Ez még akkor volt, amikor ide jöttünk, mielőtt még megismert téged.

A fejemet ráztam. – Nem tudom, miért véded őt folyton, mintha megbántódtam volna azon, amit csinált. Ő és én nem voltunk és soha nem is leszünk egy pár.

– De...

– Dive – dörmögte Billy, és megrázta a fejét.

– Mindegy – mondta Josie. – Rajtad a döntés, hogy a akarsz-e a telephelyen bulizni, vagy elmegyünk hozzánk inni, aztán egy éjszakai klubba. Azt akartuk tudni, hogy van-e kedved eljönni, hogy megünnepeljük az első heted.

Megfogtam a kezét, és megszorítottam. – Értékelem a gondolatot, tényleg, de azt hiszem, inkább visszamegyek Dive-hoz.

Dive felnyögött. – Ez azt jelenti, hogy veled kell mennem, és lemaradok az ingyen punciról.

– Disznó! – köhögtem a tenyerembe. – De nem, maradhatsz. Kétlem, hogy...

– Soha ne kételkedj! – mondta halkan Pick. – Soha nem tudhatod, mi történhet. Nézd, majd mi visszaviszünk téged. Dive pedig megkapja a magáét, és ott találkozunk. Addig vele maradunk, amíg nem végzel, testvér.

– Életmentő vagy! – kiáltotta Dive, hátba veregette Picket, és kisétált az ajtón.

Nem igazán volt kedvem társasághoz. Miután értesültem a klubcsajokról, elromlott a vidám hangulatom, amit a férfiak által mutatott megbecsülés miatt éreztem, amiért nekik dolgoztam.

Mivel nem akartam, hogy Dive megbánja, hogy befogadott a házába... miután Dodge megparancsolta neki, örültem Pick ajánlatának.

Hazafelé menet Josie Billyhez fordult a hátsó ülésről: – Ma végeztem az utolsó simításokkal a szobákon.

– Jó, édesem. Akkor minden készen áll.

– Igen. Kicsit ijesztő, hogy Dodge-ot gyerekekkel fogjuk látni.

– Segítünk neki, drágám – nyugtatta meg Pick. Kedves volt, hogy Pick, Billy és Josie kiürítették Dodge vendégszobáit, és a gyerekek korának megfelelő új ágyneműt és mindenfélét szereztek be. Josie izgatott volt, hogy újra gyerekek lesznek körülötte; elmondta, mennyire hiányoznak neki az unokahúgai és az unokaöccsei.

Az is jó volt, hogy nem titkolóztak előttem ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Ugyanúgy bevontak a dolgokba, még azok után is, ami Dodge és köztem történt. A gyerekek kedvéért, és mert szerettem Josie-val tölteni a szabadidőmet, vele és az embereivel mentem vásárolni, és segítettem kiválasztani a gyerekszobákba való tárgyakat. Még azt is izgatottan vártam, hogyan tetszenek majd nekik az új szobáik.

Mivel nemrég vesztették el az édesanyjukat, nem hiszem, hogy túlságosan örülnének bárminek is.

Amikor behajtottunk Dive kocsifelhajtójára, a szívem vad vágtába kezdett. Egy terepjáró parkolt Dodge kocsifelhajtóján. Itthon volt.

 

Tizenhatodik fejezet

 

Willow

 

Fordította: Sweety

 

– Ha ti ketten meg akarjátok látogatni Dodge-ot én addig bemegyek Willow-val, és bezárom a lakást – ajánlotta fel Josie. Örültem, hogy megtette. Kizárt dolog volt, hogy én most odamenjek.

– Előbb bekísérünk benneteket a lakásba – mondta Pick, miközben kiszállt a kocsiból. Mindannyian követtük, és elindultunk befelé. Billy megkért minket, hogy maradjunk a bejárati ajtó mellett, amíg körülnéz Dive házában. Visszajött, kijelentve, hogy minden tiszta. Josie mindkettőjüknek adott egy gyors puszit, mielőtt elmentek, azután bezárta az ajtót, amit aztán az egyik srác ellenőrzött kívülről.

Lecsüccsentem a nappaliban lévő székre, és felsóhajtottam. Át akartam menni, hogy megtudjam jól van-e.

De hogyan is tehetném azután, ahogy bánt velem?

Josie-ra pillantva megkérdeztem: – Otthagytad?

Leült a velem szemben lévő székre, és bólintott. – Az éjjeliszekrényére tettem. Nem fogja elkerülni a figyelmét. De... édesem, biztos vagy benne, hogy ezt kellett tenned?

Nem, nem voltam biztos benne.

Mégis megtettem.

Megkértem Josie-t, hogy hagyja ott a pénzt egy üzenettel Dodge házában. Többször is belekezdtem, hogy le tudjam írni azt, amit mondani akartam, de mégis, minden szóra emlékeztem.

Dodge,

Szeretném megköszönni, hogy befogadtál, amikor kellett. Hogy meg akartál védeni, még akkor is, amikor én nem akartam. Sajnálom, hogy nem hagytam más választást, és hogy a házadban kellett maradnom. Köszönöm a ruhákat, amiket vettél, de már nem fogadhatom el őket. Visszaadtam volna mindet, de valahogy kétlem, hogy jó lenne rád. Ezért mindet eladtam. Itt van a pénz nagy része. Tovább dolgozom és küldök majd még pénzt Dive-val neked a maradék ruhákért és az egyéb kiadásokért, amik felmerültek, amíg nálad laktam.

Remélem, megtalálod a boldogságot, és jól vagy, miután elvesztetted a nővéredet.

Ígérem, hogy nem leszek többé teher a számodra.

Low

Bánat gyötört, amiért ezt tettem. Bűntudat, amiért azt mondtam, hogy teher vagyok, pedig eleve nem szándékoztam vele maradni, Lannel akartam menni, Kicsinyes voltam, amikor otthagytam? Valószínűleg igen. De akkoriban úgy akartam bántani őt, ahogy ő megbántott engem.

Akkor is, ha hülyén éreztem magam.

Egy hetet töltöttünk együtt, mégis valahogy az érzelmeim, az érzéseim szorosan Trey Monroe köré tekeredtek. Egy hét, és máris oda voltam érte.

Teljesen hülye voltam.

– Kérsz valamit enni, vagy inni? – kérdezte Josie.

– Nem igazán, csajszi.

– Valamit ennünk kell. Mi lenne, ha rendelnék egy pizzát? A srácok biztosan kérnek majd valamit.

Kopogtak az ajtón. – Édesem, nyisd ki! – hallatszott Billy hangja a túloldalról. Josie elmosolyodott, és az ajtóhoz szaladt. Amikor kinyitotta, átölelte a férfi nyakát, mintha hónapok óta nem találkoztak volna. Billy szorosan magához ölelte, és viszonozta a szeretetteljes üdvözlést.

Ez az, amit én is akartam.

Magamban felnyögtem, és a homlokomra csaptam. Istenem, hogy gondolhattam a saját szerelmi életemre, amikor még mindig bujkáltam a motoros gazdám elől? Még mindig ugyanabban a szar helyzetben voltam, ahová kerültem.

Ha vége lenne, tovább léphetnék.

Ha egyszer véget ér, újrakezdhetném.

...Aztán megint seggbe rúghatnak, amikor valaki megint megrág és kiköp, mint a legtöbb ember az életemben.

Ez az egyik legszánalmasabb buli. Kérem, foglaljon helyet és élvezze morbid vonatozásomat.

– Low – szólított Billy szomorú mosollyal az arcán.

– Azt akarja, hogy elmenjek? – Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, és hangosan megkérdeztem.

– Nem, édesem! Arra kért, hogy adjam ezt vissza. – Átnyújtotta a pénzt. – Meg még ez is. – Egy papírlap volt a másik kezében.

A kezem remegett, ahogy lassan érte nyúltam, félve mintha megharaphatná az ujjaimat. Elvettem, és ő gyengéden a vállamra tette a kezét, majd átkarolta Josie derekát és a konyha felé vezette.

Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan megtalálja majd, és még válaszolni is lesz ideje. A gyerekek berendezkedésével kellett volna foglalkoznia. De lehet, hogy miután ledobta a szobájában a táskáit, észrevette, és annyira feldühödött, hogy nem akart várni vele.

Megnyaltam a hirtelen kiszáradt ajkamat, és kinyitottam a cédulát.

Kismadár,

Mi a faszt gondoltál? Szükséged van egy telefonra, hogy felhívhassalak, vagy írhassak neked, ehelyett a régimódi szarság helyett. Megveheted a kibaszott telefont abból a pénzből, ami a tiéd!

Egy seggfej voltam. Egy nagy, óriási, szőrös, kibaszott seggfej. Szemtől szemben kell beszélnünk. Tudom, hogy most erre nincs idő. De hamarosan. Majd hívlak, és te beszélni fogsz velem!

Trey (neked nem, és kurvára sosem Dodge!)

Könnybe lábadt a szemem. Aztán elkerekedtek, majd dühösen összeszűkültek. Mit képzelt, ki ő? Majd hívni fog, és nekem beszélnem kell vele. Nem létezik és kizárt dolog!

Ribancnak nevezett, és kirúgott a házából, mert szerinte úgy viselkedtem Beastel, mint egy tüzelő szuka. Kirúgott. Úgy beszélt velem, mint a cipője talpára ragadt szardarabbal, mégis azt hitte, hogy parancsolgathat nekem egy istenverte üzenetben.

Ez az egész levél rohadtul felbosszantott.

Sóhajtva hátradőltem a székben.

Haragudtam, mert a hülye, szánalmas szívem hevesebben vert, és egy apró mosolyra húzódott a szám.

Istenem! Most mit fogok csinálni?

Egy biztos, hogy soha többé nem engedem, hogy így bánjon velem, és ha ez azt jelenti, hogy távolságot kell tartanom, akkor ezt kell tennem.

Mindezek után.

Miután a családom újra és újra átvert, nem volt szükségem arra, hogy valami alfahím diktálja nekem, hogy mit akar tőlem.

És mi van azzal, amit én akarok?

Istenem! Én mit akarok?

Úgy tűnt, hogy az egyik zűrzavarból kikerülve egyenesen belecsöppentem egy másikba.

Azt azonban biztosan tudtam, hogy nem fogok az ő pénzén telefont venni. Valahogyan vissza fogom fizetni neki. Még akkor is, ha az unokahúgára és az unokaöccsére kell költenem.

Josie visszasétált a szobába, Billy pedig követte. – Milyen volt? – kérdezte, majd megtorpant, amikor meglátta a pillantásomat. – Ennyire jó?

– Ó, nem, minden jó – válaszoltam szarkasztikusan. – A fickó azt hiszi, hogy visszajöhet, és elvárja, hogy túltegyem magam a dolgokon, mert seggfejnek nevezte magát, aztán meg parancsolgat nekem. Persze, és minden csupa rózsaszín lesz.

– Szerintem igazából nem – motyogta Billy.

– Mérget vehetsz rá – morogtam, és felálltam a székről.

Figyeltem, ahogy Billy ajkai megrándulnak. Josie-hoz fordulva kérdezte: – Azt mondta, hogy ’mérget vehetsz rá’?

– Hm, igen – válaszolta Josie, és az ő ajkai is megrándultak.

– Nem vicces! – Rájuk néztem, és dobbantottam a lábammal.

– Jól van, szusszanj egyet, és hűtsd le a mellkasod, te nő!

Josie felkapta a fejét felé. – Azt mondtad Willow-nak, hogy ’hűtsd le a mellkasod’?

Felnyögött, és karjait a mellkasán összefonva, hátralépett. – Ha azt mondom, hogy igen, akkor ma este nem lesz szerencsém?

– Igen – villantotta rá a tekintetét.

– Akkor nem – mosolyodott el Billy, majd kacsintott.

Josie a szemét forgatta, és felém fordult. – Dodge valószínűleg nem gondolkodott, amikor megírta az üzenetet. Billy azt mondta, hogy nehéz volt a gyerekekkel.

A dühöm egy kicsit enyhült. – Jól vannak?

Billy megvonta a vállát. – Dodge szerint a lány, Romania, nyugodt volt, de a fiú rosszul viselte a költözést.

A levegőbe emeltem a kezem. – Persze, hogy rosszul viselte. Most vesztette el az anyját, és elszakították a barátaitól, akik segíthettek volna neki, ráadásul egy olyan férfival kellett összeköltöznie, akit alig ismer. Lássuk be, Dodge elég ijesztő fickónak néz ki. Magas, nagy váll, szexi... mindegy, én csak azt mondom, hogy a fiúnak időre lesz szüksége, mire megszokja.

Josie felkuncogott, majd gyorsan abbahagyta, amikor morcos pillantást villantottam rá. – Igen, igazad van. Teljesen egyetértek. A szexi Dodge nagyon ijesztő tud lenni.

Felnyögtem, és a homlokomra csaptam.

– Bár igazad van. Ha ad neki... Texas, igaz? – Billyre nézett, aki bólintott. – Egy kis időt, hogy beilleszkedjen, elkezdje az új iskolát, a dolgok rendeződni fognak. Dodge nem éppen egy anya típus. – Billy erre felhorkant, Josie pedig dühösen bámult rá. – De segítséggel biztosan sikerülni fog.

A gyerekek érdekében nagyon reméltem. Mit érezhetnek most, hogy elvesztették az anyjukat, és egy nagy, ijesztő motoros fickóval kell élniük? Nehéz lehetett.

Kopogtak az ajtón. – Ez a pizza lesz – mondta Josie, majd elindult az ajtó felé, de Billy a fejét rázva a karjánál fogva megállította. Helyette az ajtóhoz ment.

Miután fizetett, és átadta a... a fenébe is, öt doboz pizzát Josie-nak, azt mondta: – Mindjárt visszajövök! – Megpördült, és kisétált az ajtón.

– Hová megy? – kérdeztem, miközben segítettem Josie-nak a dobozokat a nagy dohányzóasztalra tenni.

– Elmegy a többiekért a vacsorához.

Éppen lehajoltam, hogy belenézzek a dobozokba, milyen feltétekkel kaptuk, amikor megálltam félúton a mozdulatban, hogy Josie-ra nézzek. – A többiek alatt ugye Pickre gondolsz?

Nem akart a szemembe nézni. Megvonta a vállát, majd azt motyogta: – Plusz még Dodge és a gyerekek.

Gyorsan felálltam, színleltem egy ásítást, és azt mondtam: – Hű, de fáradt vagyok! Azt hiszem, inkább lefekszem.

Miért írt volna Dodge nekem egy üzenetet, amikor eleve tudta, hogy átjön? Talán azért, hogy felbosszantson, mielőtt még ideérne? Mi volt ezzel a célja? Nem értettem, és nem kellett itt maradnom, hogy megtudjam.

Elindultam. Josie elém állt. Kikerültem. Megint elém állt.

– Mit csinálsz!? – sziszegtem. – Azt hittem, a barátnőm vagy – mondtam csípőre tett kézzel.

– Az vagyok. De szeretném, ha velem együtt megismerkednél a gyerekekkel.

Felvontam a szemöldökömet. – És?

Felsóhajtott. – Előbb-utóbb úgyis megtörténik, hogy ti ketten egy helyiségben lesztek, akkor miért ne történhetne meg most, amikor mások is jelen vannak? Így legalább lesz pufferetek, és ki tudsz térni Dodge elől – nevette el magát. Tulajdonképpen vicces volt, és én is nevettem volna vele együtt, vagy legalább elmosolyodom, de a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, és még bosszús is voltam.

A szemeim elkerekedtek, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó.

Tizenhetedik fejezet

 

Dodge

 

Fordította: Sweety

 

A gyerekek gyűlöltek.

Talán túloztam. Úgy tűnt, hogy Romania rögtön megkedvelt, de a fiú ki nem állhatott, és ezért nem is hibáztathattam. Nem ismertük egymást, és még az együtt töltött két hét alatt is szinte egy szót sem szólt hozzám. Tehát még mindig nem ismertük egymást. Próbálkoztam. Kérdéseket tettem fel, de nem vett tudomást rólam. Békén hagytam, azt hittem, hamarosan észhez tér. De nem így történt.

A gyerekek még nem dolgozták fel az édesanyjuk elvesztését. Nem mintha ez nagy veszteség lett volna, amit már az első este megtudtam tőlük. Mégis, volt mit feldolgozni, hogy az egyik helyről a másikra kerültek. Tudtam, hogy ez nehéz nekik, de nem erőltettem rájuk semmit.

Romania aranyos, okos gyerek volt. Olyan, aki az élet sodrásával haladt. Vele meg tudtam birkózni. A fiúval és a viselkedésével nem annyira. Mégis, időt kellett adnom neki, hogy alkalmazkodjon.

Amint beléptem a nővérem házába, már tudtam, hogy problémáim lesznek Texasszal. Jenniferrel a kanapén ültek, amikor bemutatott nekik. Romania mosolyogva felpattant, és apró karjaival átölelte a derekamat. Texas egy fintor kíséretében rám nézett, majd kisétált a szobából. Romania közölte, hogy hívhatom Rommynak, majd a bátyja után szaladt. Utána tudtam meg, hogy apjuk sincs; öt évvel korábban halt meg, de azelőtt sem vett részt az életükben.

Bassza meg! A gyerekeknek nem volt senkijük.

Rajtam kívül.

Akkor eldöntöttem, hogy mindent megteszek, hogy mellettük legyek.

Az, hogy nincs senkijük, szívás, de tudtam, mit éreznek, mert én is ezen mentem keresztül, amíg be nem kerültem a Hawksba. Most már volt egy hatalmas családom, és nem is lehetnék boldogabb.

Az agyamon átfutott a látomás, hogy Willow rám mosolyog, miközben a kanapén ülünk.

Igen, rendbe kell hoznom a dolgokat, amikor hazaérek.

Istenem, de nagy seggfej voltam.

Életem legnehezebb két hete volt a gyerekekkel. Én meg a gyerekek? Kurvára fogalmam sem volt mit csinálok. Első este, miután Jennifer elment, leültem a kanapéra és a semmibe bámultam. Az agyam nem tudta kitalálni, hogyan tovább.

Meg kellene etetnem őket?

Meg kellene néznem, hogy megmosakodtak-e?

A picsába! Be kellene takargatnom őket, és mesét olvasni nekik? Ez a gondolat a szart is kiijesztette belőlem.

Rommy órákkal később kijött és leült mellém. Csak pislogtam, amikor a karomra tette a kibaszott pici kezét, és azt mondta: – Minden rendben lesz!

Bólintottam, nem tudtam, mi mást tehetnék. Nem nekem kellene megnyugtatnom őt?

– Ööö, éhes vagy, kölyök? – kérdeztem.

– Igen – mosolyodott el.

– Van telefonszámotok egy jó pizzériához?

– A hűtőn. – Felvidulva szaladt érte.

– Motoros vagy? – hangzott fel a kérdés mögöttem. Megfordultam, és azt láttam, hogy Texas áll mögöttem a folyosón a hálószobák előtt.

– Ja.

– Magaddal viszel minket?

– Igen, tetszeni fog Melbourne.

– Nem fog! Biztos utálni fogom!

– Ezt nem tudhatod biztosan, kölyök.

– Anyám utált téged, de mivel minket még jobban utált, ezért hagyott kettőnket rád a végrendeletében, hogy még jobban szenvedjünk.

A testem megmerevedett. Mi a fasz van?

– Ezt nem tudhatod, kölyök!

– De igen! Ő mondta. Gyűlölt mindkettőnket, mert apánk nem akart minket, és azért ment el, mert ő mégis megtartott bennünket. Ha megszabadult volna tőlünk, akkor még mindig mellette lenne.

Jézusom, bassza meg! A kurva életbe!

Azt hittem, hogy ő szabadult meg a fickótól.

A nővérem. Az örök ribanc.

Ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk, amíg Sydneyben voltunk. A kommunikáció felém csak morgás vagy fejrázás volt. Esetleg a húgát kérte postásnak, hogy üzenjen nekem valamit, ahelyett, hogy hozzám fordult volna.

A testvérem elvesztése miatti fájdalom okozta veszteség érzését a fia szavai teljesen kitöröltek belőlem azon az éjszakán.

Ehelyett azt kívántam, bárcsak életben lenne. Akkor képes lennék bántani, amiért elhitette a gyerekeivel, hogy gyűlöli őket, és nem érdemelték meg, hogy megszülessenek.

Rommy a pizzarendelős papírral tért vissza. Míg a pizzát vártunk, bekapcsolta a tévét. A szemem sarkából figyeltem. Mellém ült, amilyen közel csak tudott, miközben valami gyerekműsor főcímdalát énekelte.

Megérkezett a pizza, és leültem a konyhaasztalhoz. Amíg felszeleteltem a pizzát és tányérokat kerestem, megkértem Rommyt, hogy szóljon a bátyjának. Ő lehajtott fejjel sétált a konyhába, szedett pizzát a tányérjára, majd a húgának, végül leült velem szemben az asztal másik végébe. Rommy mellém ült.

– Trey bácsi?

Bassza meg! Különleges volt hallani, ahogy a kislányos, édes hangján ezt mondta.

– Igen, drágám?

A kislány felkuncogott. – Dolgozol?

– Persze, szerelő vagyok.

– Az micsoda?

– Autókat és motorokat javítok egy garázsban sok más sráccal együtt.

– Király! – Elmosolyodott, és nagyot harapott a pizzájából.

– Trey bácsi?

Elvigyorodtam. – Igen, drágám?

Kuncogott. – Milyen az iskola?

A francba! Fogalmam sem volt. Még abban sem voltam biztos, hogy van a közelemben bármilyen iskola. Fel kell hívnom Josie-t, hogy nézzen utána, melyik a legjobb a környékünkön. Azt feltételeztem, hogy Texas egy gimnáziumba fog menni. Bárcsak közelebb lennének korban egymáshoz, mert tudtam, hogy Texas a húga közelében szeretne lenni, hogy meg tudja védeni őt.

Jézusom! Mi van, ha piszkálni fogják? Mi van, ha mindkettőjüket? Nem verhetem ki a szart is néhány kölyökből. Hogy a fenébe kellene megbirkóznom az ilyesmivel?

Fel kellene hívnom Talont, hogy megkérdezzem.

– Ööö, még nem tudom. Majd megnézzük együtt, ha Melbourne-be érünk.

– Hurrá! – vigyorodott el. – Trey bácsi?

– Kicsim, itt vagyok. Nem kell mindig a nevemet mondanod, amikor kérdezni akarsz valamit. Csak kérdezd meg, oké?

Beleharapott az alsó ajkába. – De… – Elhallgatott, és a bátyjára nézett, aki csendben ette a pizzáját az asztalt bámulva. Rommy megvonta a vállát, aztán fújt egyet. – Szeretem kimondani a nevedet. Eddig nem mondhattam, és most, hogy itt vagy, szeretem kimondani, mert... mert ez... ez azt jelenti, hogy azért vagy itt, hogy segíts nekünk, és… és te a családunk vagy, és, nos, mivel eljöttél, ez azt jelenti, hogy törődsz velünk!

Felnézett rám, világoskék szemében remény csillogott. – Igazam van?

Bassza meg!

Bár mindketten úgy néztek ki, mint az anyjuk, szőke hajjal és kék szemmel, egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint ő. Rommy csupaszív volt. Bár Texas feszülten ült az asztal végén, láttam rajta, hogy lélegzet visszafojtva várja a választ. A kölykök aggódtak. Egyáltalán nem hasonlítottak a kőszívű nővéremre.

– Igen, drágám, azért vagyok itt, mert törődőm veletek.

Texas gyorsan hátratolta a székét, és kiment a szobából. Amikor egy kis kezet éreztem az enyémen, lenéztem Rommyra. – Néha morcos, de biztos vagyok benne, hogy tetszik neki, hogy törődsz velünk.

Hihetetlen, hogy még csak hétéves.

 

* * * *

 

A temetés szar volt. Senki sem jött el. Csak én voltam a gyerekekkel, és ennyi. Nyilvánvaló, hogy nem szerzett barátokat, és abból, ahogy a gyerekeivel bánt, érthető, hogy miért.

A pad végében ültem, miközben elöl a tiszteletes egy nővérről beszélt, akit nem igazán ismertem. Például, hogy milyen szerető és nagyszerű volt. Az egész egy kibaszott rémálom volt, és elhúztam volna onnan a picsába, ha nincsenek a gyerekek. Amikor Rommy sírni kezdett, magamhoz húztam és megöleltem. Lenéztem a Rommy mellett ülő Texasra. Könnybe lábadt szemmel nézte a húgát a karjaimban, de nem engedte, hogy kigördüljenek a könnycseppek. Maradtam, és hallgattam a szarságokat a gyerekek kedvéért. Az utolsó lehetőségük volt, hogy elbúcsúzzanak attól a nőtől, aki megszülte őket, és abból, ahogy Texas küzdött az érzelmeivel, és győzött, mert nem sírt, esküszöm, hogy így akarta felmutatni a középső ujját a nővéremnek. Így jelezve, nem érdekli, hogy elhagyta ezt a világot.

Kurvára büszke voltam rá, mert én ugyanezt tettem volna.

A hét hátralévő része azzal telt, hogy összepakoltam a cuccokat, és elküldtem Melbourne-be, hogy már ott legyenek, mire megérkezünk. Pick hívott, és felajánlották, hogy berendezik a gyerekek szobáit. Ami annyit jelentett, hogy megszűnik az otthoni edzőtermem, így a gyerekeknek nem kell osztoznia egy szobán, de ebben a szakaszban már ez sem érdekelt.

Csak a lehető legjobb esélyt akartam adni nekik, amiben eddig nyilvánvalóan soha nem részük. Szar életük volt a nővéremmel. A pokolba is, összerezzentek, amikor a tévé előtt kiabáltam valami játék miatt, és meghátráltak, ha hirtelen mozdultam.

Biztos sokat kiabált rájuk, és az a gyanúm, hogy meg is ütötte őket. Minden jel erre mutatott. Már pár nap után azt kívántam, bárcsak életben lenne, hogy kitekerhessem a nyakát.

Jó gyerekek voltak. Legalábbis Rommy. Texast még mindig nem ismertem, mert úgy járkált, mint egy robot. Legalább megcsinálta, amit kértem. Rommy egy napsugár volt. Megnevettetett a hülye kérdéseivel. Láttam, hogy ilyenkor a bátyja a szemét forgatva néz a húgára, de minden alkalommal mosoly bujkált a szája sarkában.

Ideges voltam, hogy visszaviszem őket Melbourne-be a házamba. Azt jelentette, hogy ez végleges. Azt jelentette, hogy örökre én vagyok a felelős két kisgyerekért. Az én házamban élnek, amíg nem látom alkalmasnak őket arra, hogy elköltözzenek. Ami kurva hosszú idő múlva lesz. Meg kell találniuk majd a legbiztonságosabb helyet az életükhöz, és ehhez a megfelelő embereket.

A kurva életbe!

Összeszorult a mellkasom.

Előbb-utóbb randizni fognak.

Meg fogok ölni mindenkit, aki baszakszik velük.

Lassan és fájdalmasan ölném meg őket.

Jézusom! Már ha ez az egész nem öl meg engem előbb.

Az utolsó éjszakán a házukban, Rommy bejött a vendégszobába, ahol aludtam. Éppen Pickkel beszéltem telefonon az ágyban ülve, hogy kiderítsem, még mindig szarban van-e Baxter, amikor Rommy rohadt zombiként berontott, a szemét dörzsölgetve, a haja kócosan össze-vissza állt. Gyorsan mondtam Picknek, hogy mennem kell, és kérdezgettem Rommyt, hogy mi a baj.

Megrázta a fejét, felmászott az ágyra. Döbbenetemre az ölembe ült, és a fejét a pólós mellkasomra hajtotta.

– Rommy, drágám, mi a helyzet?

Fáradtan kérdezte: – Szerinted anya most boldog?

Kővé dermedtem. Az ilyen szarságokban nem voltam jó. Nem tudtam, mit válaszoljak, mert biztos valamilyen módon elszúrnám.

Mégis meg kellett próbálnom. Átérezte a veszteséget. Még ha az anyja egy szar anyuka is volt, Rommy akkor is szerette őt. Tiszta aranyszívű ez a kölyök.

– Igen, édesem. Gondolom, anyukád boldog, bár hiányozni fogsz neki. Úgy értem, kinek ne hiányoznál? Nagyszerű gyerek vagy. Ahogy a bátyád is. Még akkor is, ha ő egy szeszélyes szarházi... a fenébe is, úgy értem... – Ah, a francba! Ne káromkodj a gyerekek előtt! Éreztem, ahogy Rommy teste remeg. Kiröhögött. – Rom, a válasz az, hogy igen, anyukád boldog.

Elégedetten felsóhajtott. – Tényleg, Trey bácsi?

– Persze, drágám. Csak egy idióta nem lenne boldog, ha te és a bátyád az életében lehetnétek.

– Rendben. – Megmozdult és átkarolta a nyakam. – Szeretlek, Trey bácsi! Annyira, de annyira örülök, hogy eljöttél értünk!

Lehunytam a szemem. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna, miközben a szívem a duplájára nőtt.

Ki fogok nyírni minden köcsögöt, aki baszakodik velük.

 

* * * *

 

A hazaút eseménytelenül telt. Mindkét gyerek jól viselkedett. Rommy izgatott volt, mindent imádott, amit látott, és rendszeresen rámutatott olyan szarságokra, amiket én már milliószor láttam. Texas elöl ült az autóban, és kifelé bámult a szélvédőn. Nem szólalt meg, kivéve, amikor a húga mondott neki valamit. Őt legalább nem taszította ki az életéből, mint engem.

Adj neki időt!

Mennyi időbe telt egy gyereknek, mikor már biztosra lehetett venni, hogy nem szereti az anyját?

Amint beköltöztek, beszélni fogok Texasszal, és jobb, ha hallgat rám, ha együtt akarunk élni.

Alig értünk haza, és a gyerekek máris a szobájukban voltak, hogy megnézzék az új dolgaikat. Rommy imádta a lányos szobáját, Josie-nak köszönhetően. Örvendezve sikoltozott az új kacatjainak. Mindenhol csak rózsaszín szarokat láttam. Texas meglepődött a szobáján. Gördeszkásokról, motocrossos srácokról készült poszterek a falon, egy íróasztal, egy új ágy és néhány más cucc volt elszórva. Nagyon tetszett, a mosoly az arcán. De azt gyorsan letörölte. Amikor megkérdeztem, hogy tetszik-e neki, a válasza csak egy vállrándítás volt.

Kifelé menet felkaptam a táskámat, és a szobámba mentem, hogy kipakoljam. Ekkor láttam meg azt a kibaszott cetlit. Az istenverte Low megpróbálta visszaadni a pénzt a cuccokért, amit vettem neki. Ez nem így működött.

Itthon voltam. A dolgoknak vissza kell kerülniük a régi kerékvágásba, még mielőtt mindent elbasztam, és erről gondoskodni fogok.

Már megírtam a saját válaszomat, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Végigsétáltam a folyosón, és kinyitva Picket és Billyt találtam az ajtó előtt.

– Kurva jó, hogy visszajöttél. – Pick mosolyogva veregetett hátba, aztán meg kellett kerülnöm, hogy visszajussak a házba. – Vacsoráztatok már? Mi azon gondolkoztunk, hogy pizzát rendelünk. Csatlakoztok hozzánk Dive házában?

– Ki az a ’mi’? – kérdeztem, miután Billyt is hátba veregettem.

Pick megvonta a vállát. – Josie, én, Billy és Low.

– Persze, de csak tíz perc múlva – mondtam.

– Miért? – kérdezte Billy.

– Szükségem van rád, hogy visszaszaladj a szomszédba, és odaadd Low-nak ezt, meg a cetlit.

– Bassza meg! Biztos, hogy még azelőtt fel akarod tüzelni, mielőtt odaérnél?

– Mindig is szerettem feltüzelni a dolgokat, mielőtt találkoznék vele – mosolyodtam el. Billy a fejét ingatta, de visszasétált a pénzzel és a cetlivel.

– Szia – hallottam Picket. Megfordultam, és Texas a nappaliban állt.

– Ne légy bunkó, haver! – figyelmeztettem.

– Szia – mondta Texas. – Te is motoros vagy?

– Természetesen. A nevem Pick.

– Tex.

Szóval ő sem kedvelte a Texast.

– Örülök, hogy találkoztunk! – mosolyodott el Pick.

– Trey bácsi! – kiáltotta Rommy, miközben végigrohant a folyosón. – Trey bácsi!

Figyelmen kívül hagytam Pick röhögését, miközben Rommy berongyolt a szobába, egyenesen felém tartva. Kitámasztottam magam. Nekem rohant és átölelte a derekamat. Felnézett rám, és mosolygott. – Imádom a szobámat. I.M.Á.D.O.M. Annyira, de annyira, de annyira, szeretem! Már most imádok veled élni, mert még egyszer sem kiabáltál velünk. A tévével kiabálsz, de velünk soha, és nem haragszol, ha rosszul csinálunk valamit, például mint amikor kiöntöttem az italom. Nem ütsz meg minket. – Oldalra döntötte a kis fejét. – Rossz, hogy szeretünk veled lenni, amikor anyu nincs itt?

Picsába, baszki, bassza meg!

– Nem, kölyök. Nem hiszem, hogy az lenne.

A francba! Tudnom kellett volna. Éreznem kellett volna, hogy megváltozik a szobában a légkör, de csak Rommyra figyeltem.

Pickre pillantva, morogva figyelmeztettem: – Testvér! – Engem bámult. Jézusom, felbaszta, hogy az elcseszett nővérem rosszul bánt a gyerekekkel. – Nyugalom!

– Megütötte őket, mert kiöntötték az italokat? Kiabált velük? – vicsorogta.

– Tex, vidd el a húgodat kezet mosni! A szomszédban fogunk vacsorázni.

– De – kezdte Rommy –, találkozni akarok vele! Szia! – intett Picknek. A férfi összeszorított állkapoccsal megemelte az állát.

– Tex! Gyerünk, kölyök!

– Rommy, gyere már!

A kis szemébe nézve mondtam: – Drágám, hamarosan találkozhatsz egy csomó barátommal, rendben?

– Oké, Trey bácsi! – Mosolyogva sétált a bátyjához, és megfogta a kezét. Tex vetett ránk egy furcsa pillantást, majd kikísérte őt a szobából.

– Verte őket. Kiabált velük. Mit csinált még, testvér? – kérdezte halkan Pick.

Beletúrtam a hajamba. – Ennyit tudok. Tex nem igazán nyílt meg nekem, és Rommy nem az a fajta, aki rosszat mond az anyjáról. Amikor odaértem, Tex azt mondta az első este, hogy gyakran mondta nekik, hogy utálja őket. Ha ők nem lennének, még mindig együtt lehetne az aljas férjével. Nem bánt velük jól, testvér.

– Bassza meg – sziszegte. – Bassza meg! – üvöltötte.

Megragadtam a nyakát, és magamhoz húztam. – Nézz rám! – A szemei tele voltak dühvel, ahogy rám nézett. – Most már rendben lesznek. Jó helyen vannak, és mindannyian gondoskodunk róluk. Ugye, testvér? – Nem szólt semmit, csukott szemmel, nehezen lélegzett. – Soha többé nem fognak félelmet érezni. Soha többé nem fognak úgy bánni velük, mint a szarral. Tudni fogják, hogy értékesek, és mi mindannyian gondoskodunk erről. Érted, Pick? Mostantól boldogok lesznek, testvér.

Bólintott.

Elengedtem, és azt mondtam: – Megyek a gyerekekért, és átmegyünk. Nyugodj meg, jó?

– Jól vagyok, testvér.

– Jó. Különben is, át kell mennem a faszba, hogy megnézzem a nőmet – vigyorogtam.

Felhorkant. – Eltarthat egy darabig, amíg beleegyezik abba, hogy a nőd legyen.

– Akkor már türelmetlenül várom a mókát és a játékot. – Otthagytam a kuncogó Picket a nappaliban, és elindultam a folyosón.

– Trey bácsi – hallottam Tex szobájából. Benéztem, és az ágyán ülve találtam.

– Igen, haver? – kérdeztem az ajtókeretnek támaszkodva. Izgalom futott át rajtam, amiért az unokaöcsém első kibaszott alkalommal szólított így. A fejlődés gyönyörű dolog.

– A... a barátod, jól van?

Bólintottam. – Csak utálja azt hallani, hogy a gyerekekkel úgy bánnak, ahogy veled és a húgoddal. De most már rendben lesz.

– Oké – mondta Tex, és a padlót bámulta.

– Jól vagy, kölyök?

A szemembe nézve mondta: – Azt hiszem, rendben leszek.

– Jó, ennek örülök. – Vérbeli extázisban voltam, fel foghatatlan megkönnyebbülést éreztem. – Na, a húgod merre van?

Ekkor tényleg elmosolyodott, aminek kurvára örültem. – A szobájában próbálgatja a ruháit.

Bassza meg! Mindenhol egy hatalmas kupac lányos szar lesz, amit látni se akartam.

– Ó, nem akarsz érte menni, és utána átmegyünk a szomszédba pizzázni.

– Király!

Kétszer megkopogtattam az ajtókeretet, majd mosolyogva elindultam a nappali felé. A pokolba is, a dolgok tényleg működhetnek. Már csak arra volt szükségem, hogy a kismadaram visszatérjen az életembe.